49. rész - Megalkudni vagy sem?

Túl voltunk az esküvőn, az egész éjszakát átbuliztuk, volt aki jócskán a pohár fenekére nézett. Louis igazán elengedte magát, talán most sikerült teljesen kiengedni a gőzt és lazítani egy nagyot, elfeledni az elmúlt hónap eseményeit, legfőképpen a botlását és az El-el való szakítását. Niall sem volt szomjas. A fiúk éppen arról beszélgettek, hogy ki mennyire enged irányítást a nő felől. Niall volt a főszóló, aki kijelentette, hogy őt senki nem korlátozza, és ő azt csinál, amit akar. Hanna halkan megsúgta nekem, hogy a kis szöszke engedélyt kért, mielőtt inni kezdett. Jót mosolyogtam ezen. Filmbe illő jelenet volt. Hajnalra elfáradtam, elaludtam a kocsiban hazafelé menet. Liam a karjába kapott és átemelt a küszöbön. Kicsit kómás voltam, de emlékszem a pillanatra, ahogyan átemelt és Mrs. Payne-nek szólított. Letusoltam, pizsamába öltöztem és bedőltem az ágyba. Az ember nem ilyen nászéjszakát képzel el, de mivel az éjszaka már lassan hajnalra fordult, és túl voltam egy nehéz napon és estén 7 hónapos terhesen, talán kaphatok valamennyi megértést.

10 órakor, álmosan, karikás szemekkel bandukoltam a konyhába. Liam sürgött-forgott, éppen reggelit készített. Amikor meglátott közelebb jött, magához húzott és megcsókolt. Az asztal telis-tele volt minden finomsággal. Péksütemény, bundáskenyér, müzli, joghurt, narancslé. Bár csak ketten vagyunk, Liam gondoskodott a bőséges étkezésről. Édes volt tőle a gondoskodás. Tudtam, hogy minden percét ki kell használnunk az együtt töltött időnek, hiszen 2 hónap múlva újra elszakadunk egymástól, amint kezdetét veszi a turné. Közben persze vannak események, interjúk, amiken részt kell venni, de a jó hír, hogy mindig hozzám tér haza, nem pedig egy tízezer kilométerre lévő hotelbe. Reggeli után felöltöztem, rendbe szedtem magam és leültem a kanapéra zenét hallgatni. Liam megkért, hogy pihenjek, ő majd elpakol és elmosogat. Remélem ez nem csak kezdeti lelkesedés és később is ilyet segítőkész lesz, főleg ha megszületik a pici. A telefon csörgése ébresztett fel egy kicsit. A zene hatására elbóbiskoltam.

-         Halló! – nem ismertem a számot, nem tudtam ki lehetett a vonal túlsó végén.

-         Szia Camila, itt az apád. Mondd csak az újságból kell megtudnom, hogy a lányom férjhez ment? – felháborodás hallatszott a hangjából.

-         Most komolyan beszélsz?

-         Gondolom elveszett a meghívó. – a pofám leszakad. Mit képzel magáról?

-         El, annyira, hogy el sem készült feléd. Mit gondoltál, hogy 8 évig nem hallok felőled, semmi ünnepi és születésnapi köszöntés, még egy üdvözlőkártya sem és most fel vagy háborodva, mert nem hívtalak meg.

-         Akkor is az apád vagyok. Helyette egy csőnadrágos ficsúr kísért az oltárhoz. Gratulálok kislányom! – szinte már ironikus volt a jelenet.

-         Mert ez a csőnadrágos ficsúr az elmúlt egy évben több támogatást nyújtott, mint te egész életemben. Talán azért. Különben is, hogy gondolod, hogy felhívsz 8 év után és játszod itt a mártírt, mert nem hívtalak meg az esküvőmre? Nem volt itt helyed, nem akartam veled megosztani életem legfontosabb napját.

-         Sajnálom, hogy ezt gondolod.

-         Van rá okom. Ha nem is magam miatt, talán anyu vagy Liza miatt. A húgom állandóan rólad kérdezgetett, várt téged, várta, hogy elvidd moziba vagy a vidámparkba. De nem jöttél. Milyen apa vagy te?

-         Máshogy alakult az életem. Időközben lett egy másik családom, lett egy testvéretek, Carolina.

-         Értem. Szóval van új család, így eldobjuk a régit. Gratulálok! Nekem nem az fáj, hogy elváltatok anyuval, ami nem megy, nem kell erőltetni. De mindeközben elfeledkeztél a két „régi” lányodról, akiknek szükségük lett volna az apjukra. De te szartál ránk, arra, hogy apa nélkül növünk fel. Tehát nincs jogod letolni, amiért nem szóltam. Írtam neked levelet régen, egyre sem válaszoltál. Még a karácsonyi üdvözlőlapjainkra sem. Hagyjuk, felidegesítettél.

-         Igazad van és sajnálom. Hibát követtem el.

-         Ez van. Nem kértél belőlünk, most mi sem kérünk belőled.

-         És az unokám?

-         Nincs unokád, majd Carolina szül neked egyszer. A születendő lányomnak nincsen a részemről nagypapája. Ezt eldöntötted akkor, amikor elhagytál. Viszlát! – azzal a lendülettel lecsaptam a készüléket.

Liam döbbenten állt mögöttem, miközben a boltívnek támaszkodott. A vérnyomásom az egekbe szökött és a pulzusom szaporán lüktetett. Felhúzott. Láttam Liam-en, hogy nem ért velem egyet, amiért ilyeneket mondtam.

-         Ki vele?! Mit gondolsz? Mert látom, hogy valami nem tetszik. – tártam elé a kérdést és a véleménynyilvánítás lehetőségét.

-         Tudod, mit gondolok. Durva dolgokat vágtál a fejéhez.

-         Nem tudod mit okozott nekünk azzal, hogy elhagyott és lemondott rólunk. Az ilyen nem apa, hanem egy… mindegy, nem akarok még csúnyábbat mondani.

-         Cami, de látod, hogy igyekszik.

-         Mivel? Azzal, hogy felhív évek múltán és felháborodva lecsesz, hogy nem hívtam meg az esküvőmre. Hát ez nem igyekezet, ez önzőség. Majd ha megszületik a lányunk, akkor megérted milyen apának lenni és rájössz, hogy a gyerekedért bármit megtennél, és sosem hagynád el. Nem úgy, mint ő, aki az új családját választotta. Lehetett volna egyszerre a kettőt is. Nem adok most igazat neked. Nekem ne jó pofizzon.

Nem voltam hajlandó tovább erről beszélni, így fogtam magam, kocsiba ültem és elmentem Hannáékhoz, hogy meglátogassam őket. Liam tudja, hogy ilyenkor egyedüllétre van szükségem, ezért mindig hagyja, hogy kidühöngjem magam és csak később beszéljünk a dologról. Az út havas volt, szitált a jeges eső. Óvatosan vezettem, akármennyire is mérges voltam, felmértem a helyzet veszélyét, oda kellett figyelni magamra. Leparkoltam a ház előtt és halk kopogás után bementem a bejárati ajtón. A nappaliból szűrődtek ki a hangok, levettem a sáros csizmám és bebattyogtam a helyiségbe. Finom illatok szállingóztak ki a konyhából, ha nem tévedtem, Hanna valamilyen kókuszcsodát sütött.

Allen James Horan

A nappaliba érve Niall-t pillantottam meg, aki az ölében tartotta Allen-t és jókedvűen játszott vele és gügyögött. Halkan beosontam és leültem mellé. Meglepődött, amikor meglátott. Azonnal a karomba vettem a kicsit és agyon puszilgattam. Hanna is megjelent, egy tálca süteménnyel, de szinte eldobta a tálcát örömében, amikor észrevett. Olyan kedves kis családdá értek, sosem gondoltam volna, hogy egyszer így alakul az életük. Éveket komolyodtak mindketten. Niall persze még megmaradt annak a bohókás srácnak, amilyennek mindenki ismeri, és Hanna is vissza tud fejlődni hebrencs kislánnyá, de az, ahogyan a gyermekükkel bánnak, mindent felülmúl, és ámulok-bámulok, hogy egyik pillanatról a másikra érett, felelősségtudó felnőtté váltak. Le a kalappal előttük. Allen pedig minden kincset megér, elképesztően édes baba. A szülei szeme fénye, irigylésre méltó, ahogyan bánnak vele.

-         Egyél sütit, kókuszos, tudom, nem annyira szereted, de ezt meg kell kóstolnod, valami isteni. – ajánlotta fel a tálca tartalmát Hanna.

-         Liam? – érdeklődött Niall, valószínűleg sejtette, hogy valami nem stimmel.

-         Otthon van. Kicsit összekaptunk, vagyis igazából nem mi vesztünk össze. – felhúzott szemöldökkel néztek rám, láttam, hogy nem értik a dolgot. -  A lényeg, hogy felhívott az apám, és szabályosan rám förmedt, amiért az újságból tudta meg, hogy férjhez mentem. Rosszul esett neki, hogy nem hívtam meg és nem ő kísért oltárhoz.

-         Van benne valami. – helyeselt Niall.

-         Egy fenét. 8 éve nem is tudunk róla semmit. Nem írt, nem hívott, nem látogatott meg. A leveleinkre nem válaszolt. Attól, hogy anyuval elváltak, még nem kell, hogy minket is elhagyjon. Te is tudod már milyen apának lenni, érzed a felelősséget a fiad iránt. Nem lennél képes elhagyni, igaz?

-         Persze, hogy nem, ez természetes.

-         Na látod, ezért mondtam, hogy nem érdekel mi van vele. Próbált a lányommal befolyásolni, de megmondtam, hogy nincs unokája, mert nem akarom, hogy köze legyen Lilien-hez.

-         Uhh Cami, nem durva ez egy kicsit? Mégis csak az apád, és a kislányotok nagypapája. – Niall is meglepődött a viselkedésemen.

-         Látom ti is Liam oldalán álltok. – nem tetszett, hogy nem vagyunk egy véleményen.

-         Mi senki oldalán nem állunk, de lássuk be, felesleges haragoskodni. Lassan megszületik a baba, nem lenne jó egy békés, boldog családban várni? Apukád nem véletlenül hívott fel. Valószínűleg csak a felháborodással tudta elindítani a beszélgetést. Nem tudta, hogyan reagáljon helyesen. Biztosan ő is belátta, hogy hibázott és szeretné jóvátenni. Te vagy a mindig megértő, ez esetben miért nem adsz neki egy esélyt?

-         Mert fájt, hogy elhagyott. Anyut kellett volna elhagynia, nem pedig a lányait.

-         Megértem. – vette át a szót Hanna. – De mindenki hibázhat. Még nem késő fátylat borítani a múltra. Később bánni fogod, hogy nem léptél. Amikor már nem lesz apukád, és ott ülsz, a lelkedet szétmardossa a lelkiismeret, amiért nem adtál neki egy újabb esélyt. De akkor már késő lesz.

-         Nem tudom. Van igazság abban, amit mondasz. Lehet, hogy vissza kellene hívnom.

-         Tedd meg. Menj haza, beszéld meg Liam-mel, szerintem ő is támogatni fog benne. A szüleit nem tagadhatja meg az ember, akkor sem ha hibát követtek el. Ők annyiszor megbocsátanak nekünk, kutya kötelességünk hasonlóképp tenni.

Hanna bölcsebb lett, lám mit tesz az anyaság. Viccet félretéve, elgondolkodtató, amiket mondtak, s talán túl szigorú voltam az apámhoz. A fájdalmat, amit okozott, akkor sem tudom letagadni és semmissé tenni. Maximum javítani lehet a kapcsolaton. Úgy döntöttem, hogy otthon felhívom az édesapám, miután Liam-mel is megbeszéltem a dolgot. Megköszöntem Hannáék segítségét, megpuszilgattam a kis Horan bébit és elindultam a férjemhez. Hazaérve kedvesem épp a konyhában volt és ebédet készített. Az illatokból legalábbis ezt feltételeztem. Mindig meglep valamivel, igazi kis konyhatündér. Amíg ő serénykedett, addig elmeséltem neki milyen tanáccsal láttak el Niall-ék, s ő is egyetértett az elhangzottakkal. Erőt vettem magamon és tárcsáztam a számot, amin hívott a reggel folyamán.

-         Cami? – semmi köszönés, csak a döbbenet hallatszott a hangjából.

-         Én vagyok, igen. – nehezen kezdtem bele a mondandómba, de Liam bólogatott és jelzést adott, hogy folytassam. – Csak bocsánatot szeretnék kérni azért, amiket reggel mondtam. Nem volt szép, amiket hozzád vágtam, sajnálom. Dühös voltam, úgy éreztem megbántottál bennünket. De ha hibáznék, biztosan te is adnál újabb esélyt, így benne vagyok, hogy megbeszéljük a problémákat.

-         Szóhoz sem jutok. – csuklott el a hangja. Apámat mindig kemény, határozott egyéniségként ismertem, aki a saját anyja temetésén sem ejtett egyetlen könnycseppet sem, előttünk biztosan nem. Most viszont nem találta a szavakat és tudtam, hogy a könnyeivel küszködik. Amilyen pityergős voltam mostanság, nekem sem kellett több, hogy elérzékenyüljek. – Akkor találkozol a családommal?

-         Igen! Én is szeretném bemutatni a férjemet.

-         Remek. Ez azt jelenti, hogy részese lehetek majd az unokám életének?

-         Ha ezt szeretnéd és megígéred, hogy többé nem hagysz cserben, akkor lehet róla szó.

-         Bocsáss meg kislányom, esküszöm, jó nagypapa leszek és mindent megteszek, hogy jóvátegyem az ellenetek elkövetett vétkeket.

-         Rendben! Szerdán ráérünk, ha gondolod Liam-mel átmegyünk hozzátok, így én is megismerhetem az új családod és te is találkozhatsz a férjemmel.

-         Az tökéletes. SMS-ben elküldöm a címet és remélhetőleg könnyen ide találtok. Várni fogunk nagyon!

-         Egy órára megyünk, de nem kell semmivel sem készülni. Miattunk nem kell adósságba verni magatokat.

-         Jól van, majd meglátjuk. Valamit azért összeütünk.

-         Viszlát szerdán!

-         Szia kis prücsök! – utoljára másodikos koromban szólított így. De addig folyamatos becenév volt.

Liam büszke volt rám, amiért túlléptem a haragon és hajlandó voltam megalkudni. A lányunknak is jobb, ha békés családi környezet fogadja, ahol vannak nagymamák és nagypapák, akik elhalmozzák minden földi jóval. Senkinek nem hiányzik a „haragszom rád”, legalább a család tartson össze. Azt persze nem tudom anyu és Liza miként reagál majd apu felbukkanásához, de én eldöntöttem, hogy adok egy esélyt az apa-lánya kapcsolat javításának. 

***

Köszönöm a véleményeket és a folyamatos támogatást! Csodálatosak vagytok!

Várom a véleményeket továbbra is, szépen kérek mindenkit, aki olvassa mindenképpen tegyen meg annyit, hogy PIPÁL vagy ÍR, sokat jelent, nem győzöm hangsúlyozni mennyit.

Az ÚJ BLOG pedig mint eddig is, most is várja az érdeklődőket és a feliratkozókat! HAMAROSAN KEZDÜNK!

puszillak Titeket